11. fejezet

Sziasztok!
Hááát, jó rég volt fejezet... És nincs semmi különleges kifogásom se... Csak, hát volt pár bonyodalom, és nem szeretém részletezni...Na, szóval visszatértem, már minden rendben, igyekszem behozni az elmaradt dolgaimat :) 
Nem húzom tovább az időd, kedves olvasó :) Jó olvasást, és szép napot, hetet, hónapot (értsd: nem tudom, mikor lesz friss) kívánok neked :)

Meli :)

Jeremy egész délután Rose-zal maradt. A kanapén ücsörögtek, és némán néztek ki az ablakon, a lassacskán elhaló, gyenge napfényre. Jer meg sem próbálkozott beszélgetést kezdeményezni, inkább csak hagyta, hogy a lány hozzá bújva kisírja magát. Mintha csak valamiféle kapocs alakult volna ki kettőjük között, érezte, hogy a lánynak most csupán a jelenlétére van szüksége, a tudatra, hogy valaki mellette áll és minden körülmények között támogatja. Talán majd egyszer készen fog állni, hogy megbeszéljék a dolgokat, de egyelőre semmiképp sem volt még itt ennek az ideje…

De végül kénytelen volt magára hagynia a lányt, hogy visszaérjen a kollégiumba kapuzárás előtt. Rose az utolsó pillanatig halogatta a búcsúzás perceit, melyeknek végül úgy is be kellett következniük. A lánynak nagyon nem akarózott újra egyedül maradni a házban, a nyomasztó csendben rettegve összerezzenni minden nesz hallatán, minden árny megmoccanása után. Még érezte az fiú ölelésének melegét, fülében még ott csengtek az utolsó szavai „Holnap jövök. Vigyázz magadra!”. Aztán a bejárati ajtó túlságosan is valóságos csapódása törte meg a varázst. A tudat pengeként hasított a lelkébe: Egyedül maradt. Egyedül, ebben az elviselhetetlen, fojtogató, szinte már tapintható csendben. A lámpa nem búgott, s odakint elhalt a szél süvítése. Nem hallott óraketyegést – talán mert idelent minden óra digitális volt – sem más neszt, amelyre összpontosíthatott volna. Csengeni kezdett a füle. A halántéka fájdalmasan lüktetett, mintha valami ki akart volna törni belőle. Úgy érezte, ha még egy másodpercig el kell viselnie a csendet, bele fog őrülni.

Szándékosan nagy zajt csapva felrohant a szobájába, és miután kulcsra zárta az ajtót, a szükségesnél jóval nagyobb csörömpöléssel előszedte az első CD-t, amely a kezébe került, majd belevágta a lejátszóba. Megkönnyebbülés hullámai járták végig a testét, mikor a zene betöltötte a teret. Végre fellélegezhetett, és a nyomás is alábbhagyott a halántéka mögött. Hangosan nevetett magán, hogy képes volt ilyen kicsiség miatt is idegeskedni. Talán tényleg kezdek megőrülni…- gondolta magában.

Újra elővette a ládikót, és ezúttal habozás nélkül nyitotta ki, nem sokat időzött a díszes fedél csodálásával. Belelapozott Hope Leavey aktájába, mely a doboz legtetején hevert.

Tünetek: hallucinációk, hangulatingadozások, gyakori pánikrohamok, agresszivitás, ájulások

Diagnózis: pánikbetegség, továbbá valószínűleg skizofrénia

Jelentés: A lányt 1902. november 11-én vették fel az elmeosztályra, miután egyre gyakrabban jelentkeztek a hallucinációi. Ha egy pillanatra sötétben találja magát, vörös szemű szörnyekről kiáltozik, és gyakran elveszti a kontrollt a tettei felett.

Rose szeme előtt elmosódtak a betűk.

Gyógyszeres kezelés… Zárt elmeosztály… A lány ön- és közveszélyes…

 A halál körülményei: öngyilkosság – egy tőrrel elmetszette a saját torkát…

Az akta kicsúszott a lány dermedt ujjai közül, s hangtalanul visszaesett az iratkupac tetejére. A gondolatai örvénylettek, kergetőztek az agyában. Lehetetlenség lett volna bármelyiket elkapnia, hogy belekapaszkodhasson, és mélyebben elgondolkodhasson rajta. Az érzékei teljesen eltompultak, úgy érezte, mintha kiszállt volna a világ történéseiből, s mintha csupán kísértetként nézné önmagát, az ágyon ülő, mozdulatlanná dermedt alakját, miközben a lelkéből újabb és újabb darabok szakadnak ki. NEM! – rázta meg a fejét, próbálván elkergetni az aggasztó gondolatokat. - Nem törhet össze!

Inkább folytatta a doboz tartalmának átnézését. A sok hivatalosnak tűnő paksaméta alatt - melyeket már inkább meg sem nézett, félelmében, hogy még milyen információk birtokába juthat - egy réginek tűnő, bőrkötéses kapcsos könyvet talált. Egy napló.

Tétován végigsimított a díszes borítón, mintha attól félne, hogy az ujjai alatt bármely pillanatban szétmállhat. Az első oldalon a tulajdonos neve és egy dátum állt.

Emily Leavey, 1902

Rose óvatosan továbblapozott az első bejegyzéshez.

1902. május 12.

Ma voltam a városban Hope-nak gyógyszerért. Az állapota rohamosan romlik, az orvosok tanácstalanok. Én is az vagyok. De anyánkkal ellentétben én nem adtam fel a reményt. Mert muszáj lennie valaminek, gyógyszernek, kezelésnek, vagy bármi másnak, ami segít rajta. Tudom. Érzem. És míg van remény, talán még utána is, én az utolsó pillanatig kitartok a keresésében.

A gyógyszertárban már mindennapi vendégként üdvözölt Nelly, a fiatal elárusítónő, mellesleg a tulaj egyetlen leánya.

Hazafelé menet viszont elég érdekesen alakultak az események. A főtéren összefutottam az asszonnyal, akiről a városiak azt beszélik, boszorkány. Szó nélkül el akartam kerülni, ő azonban az utamba állt.

- Hát bekövetkezett, ugye? – kérdezte. Vállamra tette a kezét, s mikor a szemembe nézett, egy pillanatra én is hittem a városi pletykáknak. A fény, mely az íriszeiben csillogott nem lehetett természetes…

Próbáltam lerázni magamról a karját, de egyre erősebben kapaszkodott belém. Nem értettem, miről beszél, de nem is akartam… Azt kívántam, bár lennék már otthon.

 - Az átok – mondta végül vészjósló hangon. Nem hittem a fülemnek. Eddig is tudtam, hogy a családunkat elátkozottakként emlegetik a városban. De az anyám már kiskoromban elmagyarázta, hogy ezt csupán apám rosszakarói terjesztették el. Egészen addig a pillanatig nem is foglalkoztam a mendemondákkal…

 - Nézze, asszonyom, én nem értem, miről beszél… - motyogtam, bár magam is tudtam, hogy hazudok. – Kérem, engedjen utamra... A húgom nagyon beteg, s minél hamarabb el kell vinnem neki a gyógyszereit.

 - Te is tudod, leányom, hogy a gyógyszerek nem segítenek rajta. A húgod nem beteg. A családodon ülő átok kiválasztotta magának. – Átható, méregzöld pillantásával vizslatta az arcom, s úgy éreztem, tekintetével a lelkemben kutakodik.

 - Nem igaz! – kiáltottam, szemembe könnyek gyűltek. Tekintetem a földre szegeztem, nem bírtam elviselni, hogy továbbra is a szemembe nézzen, megbabonázzon. Még magamnak sem lettem volna hajlandó beismerni, hogy az asszonynak esetleg igaza lehet… - Hope-nak meg van zavarodva az elméje. Gyógyszerekre van szüksége…

 - Az a gyermek nem fogja megérni a tizennegyedik életévét, ha így fog folytatódik – markolta meg az asszony még erősebben a vállam.

 Felnyögtem a szorítás okozta fájdalomtól.

 - Hagyjon! – kiáltottam fel, s egy határozott rántással kiszabadultam vékony, de ennek ellenére rendkívül erős ujjai szorításából.

 - Várj! – kiáltott rám.

Sarkon fordultam, minél gyorsabban el akartam menekülni a boszorkány elől. Ő azonban nem adta fel. Elkapta a bal karom, jéghideg ujjai áttörhetetlen bilincsként kulcsolódtak a csuklómra. Másik kezével az oldalán lógó batyuban kutakodott, és pár pillanat múlva egy bőrzsinegen függő, fémmedált vett elő. A szimbólummal, melyet ábrázolt, már találkoztam azelőtt – anyám vallásos könyveiben egész fejezetek voltak szentelve annak, hogy az olvasót óva intsék bármilyen vele kapcsolatos dologtól. A pentagramma az ördög jelképe. Évekig ezt sulykolta belém anyám. De valahogy sosem hittem neki teljesen.

 - Ezt add oda a húgodnak. Részleges védelmet nyújt a démonok, s a fekete mágia ellen. De csak akkor hatásos, ha ő is küzd ellenük – mondta az asszony. Tekintetében most először láttam együttérzést, sőt talán egy kis jószándékot.

A tenyerembe nyomta a medált, és rázárta az ujjaimat. Aztán elengedte a csuklómat.

- Köszönöm… - suttogtam. Az ellenszenv, melyet eleinte éreztem iránta, elpárolgott.

 - Isten véled, leányom! Vigyázz a húgodra! És magadra is – mondta elköszönésül, mielőtt még alaposabban meghálálhattam volna. Aztán hátat fordított, magamra hagyott a téren. Annak ellenére, hogy több tucat ember vett körül, az egyedüllétet erőteljesebben éreztem, mint eddig bármikor. Ezeket az embereket nem érdekelte a tragédia, melyet a családunk átélt, nem akartak segíteni – ők csak azért kísérték figyelemmel, mit teszek, hogy amint hátat fordítok, elkezdhessék terjeszteni a rosszindulatú pletykákat az idősebb Leavey lányról, aki egy boszorkánnyal szövetkezik... Emelt fővel végigsétáltam a téren, s utána ki a városból. A város népe megvetéssel nézett rám, a hátam mögött összesúgtak, s újra útjára indult a szóbeszéd a családomat sújtó átokról..

Mire hazaértem, anyám már várt a konyhában. Arca zaklatott volt, szemei vörösek a sírástól.

 - Emily, leányom! Hát hazatértél! – hangja harmatgyenge, mégis rögtön kihallottam belőle a megkönnyebbülést.

 - Igen, anyám. Hope hogy van? – kérdeztem rögtön.

 - Nagyon rosszul, Emily… Odabent van a szobájában, s nem enged be magához… sötét lényekről beszélt, s mikor a közelébe akartam menni, rám támadott… - hadarta kétségbeesetten anya.

Mielőtt még válaszolhattam volna, Hope szobájából sikoltás hallatszott, utána pedig elfúló zokogás hangjai szűrődtek át az ajtón.

Anyám rögtön felpattant, de én megállítottam.

 - Hagyd! Majd én – mondtam s elindultam az ajtó felé.

Amikor beléptem a szobába, hatalmas rendetlenség fogadott. A székek felforgatva, a függönyök leszaggatva, az íróasztalról minden a földre söpörve… És az egyik sarokban, az utolsóban, ahová még elért a lenyugvó nap fénye, ott kuporgott Hope. Aprócska, megtört alakja rázkódott a zokogástól, s a félelemtől.

Mikor a közelébe értem, felemelte a fejét, rám nézett élénk türkiz szemeivel. Ó, mily sokszor láttam én ezeket a szemeket a kíváncsiságtól vagy az örömtől csillogni, a boldog múltban, mikor még mindketten csupán gondtalan kisleányok voltunk. De most a játékos csillogást a rettegés, a téboly szikrái váltották fel, melyek itt-ott felvillantak homályos tekintetében. Annyira törékenynek, gyámoltalannak tűnt… Oda akartam menni hozzá, átölelni, s a fülébe súgni, hogy minden rendben lesz…

De a következő pillanatban oldalra kapta a fejét, rémülten felkiáltott, s rám vetette magát. Éreztem, amint körmei végigszántanak a nyakamon, felhasítják a bőrt a kulcscsontom felett, s nyomukban éles, égető fájdalom indult útnak. Végül sikerült lefognom, védelmezőn átöleltem a testét, vékony, hideg karjait az oldalának szegezve.

 - Csss… Hope, csak én vagyok! Ne félj, hugi – suttogtam. – Nem bántalak. – Éreztem, ahogy lassacskán lenyugszik, izmai ellazulnak. Az arcomba nézett, s ezúttal felismertem pillantásában a régi Hope-ot, az én kishúgomat.

 - Emily? – motyogta elhaló hangon. – Mi történt?

Kiszabadította az egyik karját, és megérintette a sebet a nyakamon. Amikor visszahúzta a kezét, ujjai vörösek voltak a vértől.

 - Mit tettem? – suttogta üveges tekintettel. – Én… én… annyira sajnálom! Nem akartalak bántani... Szörnyeteg vagyok.

 - Nem vagy az – mondtam, miközben végigsimítottam könnyáztatta arcán.

 - Kérlek, ne haragudj rám – zokogta. – Én… annyira félek… Nem akarok senkit bántani… Nem akarom ezt…

Védelmezőn magamhoz öleltem, ujjaimmal végigsimítottam ébenfekete, selymes haján.

 - Nem kell félned! – súgtam a fülébe. - Míg én itt vagyok, és vigyázok rád, nem eshet bajod – vigasztaltam, s abban a pillanatban igaznak is éreztem a szavaimat.

 - Köszönöm.

 - Hoztam neked valamit a városból – mondtam, miután elengedtem az ölelésemből. Elővettem a medált, amelyet az öregasszonytól kaptam, és Hope tenyerébe pottyantottam. Rögtön nézegetni kezdte, ujjai közt forgatta az ezüst pentagrammát.

 - Mit jelképez? – kérdezte, s szemében felcsillant a régről oly jól ismert kíváncsiság apró, tompa szikrája.

 - A védelmet, tisztaságot – hallottam a hátam mögül egy tétova hangot. Összerezzentem, de utána megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy csupán Annabelle az, a szobalányunk. Mindketten meglepődve néztünk az apró termetű, fekete bőrű lányra.

 - A pentagramma egy mágikus szimbólum. A fehér mágiát jelképezi, rendkívül erős védőszimbólum – mondta a szobalány. – A hiedelemmel ellentétben semmi köze az ördöghöz, hacsak nem fordított. Hope-nak jót fog tenni, mert bármi is üldözi őt, az erő, amely benne lakozik segít távol tartani. De nem ajánlom, hogy anyátoknak megmutassátok. Őt túlságosan elvakítja a tudatlanság fátyla, melyet az egyház vont az emberek szeme elé.

Mielőtt még bármit kérdezhettünk volna, Annabelle elhagyta a szobát.

Hope, miután megígérte, hogy nem mutatja senkinek a medált, lefeküdt aludni. Megkért, hogy énekeljek neki – pedig ilyet már évek óta nem tett. Úgy éreztem, most tényleg minden rendbe jöhet…

U. I.: Örülnék pár visszajelzésnek, szóval, ha időd engedi, kérlek hagyj véleményt :)

Élek még!! :)

 Mindenkindek kellemes (és szerencsés) péntek 13-át kívánok. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de velem még sosem történt semmi rossz péntek 13-án (más napokon annál többször)...

  Arra jutottam, hogy NEM fogok magyarázkodni, miért nem volt fejezet... Úgyis csak feleslegesen untatnálak vele benneteket...

     Naszóval... A fejezet írása folyamatban van (már 1 hónapja)... Nem hiszem, hogy felkerül a jövő hét folyamán, ugyanis nagyon sok dolgom lesz még... De a karácsonyi szünetben igyekezni fogok minél többet írni. Ígérni nem ígérek semmit, mert aztán csak azért sem fogom tudni betartani (Murphy törvényei...)

     Úgyhogy, kitartást, emberek (akik még nem pártoltatok el tőlem)! Fejezet lesz, nem tudom, mikor, de LESZ. Ugyanis nem tervezem ezt e történetet is hozzáadni az elkezdett, de be nem fejezett történeteim listájáhz. Ez az első történetem, amelyre nem untam rá pár hónap alatt... Úgyhogy BE FOGOM FEJEZNI!

    És végül, itt egy kis zene:

Within Temptation ft. Howard Jones - Dangerous

Új szám, nem tudom, mikor jött ki, de én ma találtam rá, és imááááááádom <3

És amúgy is a WT az egyik kedvenc együttesem, remélem, ott lehetek majd a koncertjükön Pesten. Úgyhogy jó kislánynak kell lennem, hogy a szüleim elengedjenek xD

   Na, nem rablom tovább a kedves olvasók idejét.

Kellemes hétvégét kívánok mindenkinek :)

Meli

10. fejezet

Na, elkészült a fejezet, halleluja! :) A késést inkább meg sem magyarázom, mert telejsen felesleges ide regényhosszúságú szöveget írnom, azzal csak elveszem az olvasók kedvét. 
Ez a rész kicsit - na, jó, sokkal- hosszabb lett, mint az edddig megszokottak. Remélem, ez előnyként fog kijönni, nem hátrányként :)
Ha tetszett - vagy épp nem tetszett - a rész, írj róla egy rövid véleményt, hidd el ezzel bearanyoznád a napom :) *kiskutyaszemek* Vagy legalább egy pipát biggyessz oda alá, már az is örömet szerezne :)
Ennyit akartam. Jó olvasást!

Puszi: Meli

Rose a szobája padlóján, összegömbölyödve ébredt. Az ablak még mindig nyitva volt, a lány teste teljesen elgémberedett a beáramló dermesztő hidegtől. Valami furcsa kábulat telepedett rá, amelyet hűvösebbnek érzett, mint a levegőt maga körül, mégsem akart belőle magához térni. A hideg a mellkasába összpontosult, úgy érezte, a szíve jéggé fagyott. De a tompaság nem volt annyira kellemetlen, mint az igazság tudata, amelyet igyekezett minél mélyebbre temetni magában. Tudta, hogy egyszer majd szembe kell néznie vele, de egyelőre nem érezte magát elég erősnek hozzá. Egyelőre csak élvezte a gondolataira telepedő ködöt.

Amikor már annyira vacogtak a fogai a hidegtől, hogy többször is elharapta a nyelvét, az ágyához vonszolta magát és bebújt a takaró alá, kizárva a külvilágot. Aztán minden olyan homályosnak tűnt. Itt-ott elszundított, az álmai összefolytak a valósággal, nem tudta őket elválasztani egymástól. Valójában nem is akarta…

Amikor Greg bejött a szobájába, Rose valamennyire magához tért, de csak annyira, hogy úgy-ahogy felfogja nagybátyja szavainak értelmét. Greg azt mondta, felhívja a magántanárát, hogy aznap ne jöjjön, mivel a lány nem érzi jól magát. Adott Rose-nak egy lázcsillapítót és egy bögre forró teát, aztán sűrű bocsánatkérések közepette elindult dolgozni. Rose megpróbálta megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, nem kell aggódnia miatta, de csak egy rekedt krákogásra tellett neki, amely karomként szántott végig a torkán. Végül Greg kiment a szobából, és pár perc múlva becsapódott a bejárati ajtó. A lány egyedül maradt.

A köd újra kezdte elnyomni a gondolatait, amelyeknek semmi esélyük sem volt az ellene vívott harcban. A lány megadta magát a kábulatnak, remélve, hogy amikor felébred, talán egy kicsivel jobban fogja érezni magát. Bár jelen pillanatban azt sem bánta volna, ha sosem tér magához…

De az üresség fokozatosan elmúlt, és akármennyire is igyekezett visszaesni tompaságba, már nem sikerült neki, sőt, egyre inkább kitisztultak a gondolatai. Azt kívánta, bárcsak még lenne egy perce, mielőtt újra elönti az a szörnyű, gyomorforgató érzés – a félelem és a kétségbeesés legrosszabb keveréke -, amely majdnem egész éjjel emésztette.

De az érzés csak nem jött…

Helyette egy másik érzelem férkőzött a lány tudatába – a kíváncsiság.

Nem biztos, hogy ez a boszorkány-dolog annyira szörnyű… Talán… talán lehetnek előnyei. Kicsi, veszélytelen dolgok, amelyekkel könnyíthet az életén… Sőt, talán még másokon is segíthetne…

Egyrészt félt a képességektől, amelyek birtokában volt, másrészt viszont érdekelték. Kíváncsi volt, mire lenne képes, ha bevetné minden erejét… De azt valószínűleg nem merte volna megtenni. Túl veszélyes lenne…

De talán megpróbálkozhatna valami aprósággal… Például meggyújthatna egy gyertyát, vagy valami hasonló... Csak, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Ingridnek igaza volt…

Eszébe jutott a narancssárga illatgyertya, amelyet több évvel ezelőtt kapott Greg valamelyik volt barátnőjétől. Egy pillanatra elmosolyodott, ahogy a bácsikája zavaros életmódjára gondolt… Greg mindig is egy szétszórt ember volt, semmi állandóság nem volt az életében, mind a munkahelyét – az elmúlt tíz évben már vagy 10 különböző helyen dolgozott -, mind a barátnőit illetően. Rose-nak, csak az elmúlt két évből vagy egy tucat név jutott eszébe – Samantha, Tina, Bella, Cathy… Egyikük sem bírta ki Greg mellett egy hónapnál hosszabb ideig. A gyertyát Samanthától kapta. Emlékezett a napra, amikor az az ellenszenves nőszemély a tizenkettedik születésnapjára egy lila, levendula illatú gyertyát és valami ékszert – egy aranyozott nyakláncot, hatalmas, ronda medállal – adott neki. A nyakláncot az egyik fiókja legmélyére száműzte, a gyertyát pedig a polcára rakta, a porcelánfigurái közé, gondolván, ha másnak nem, hát molyirtónak jó lesz.

Rose úgy érezte, tovább már nem bír egy helyben maradni. Lerúgta magáról a takarót, és felpattant az ágyról. A hirtelen mozdulat hatására kicsit megszédült, de nem nagyon foglalkozott a szeme előtt táncoló fekete foltokkal. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása, aztán odalépett a polchoz, és levette a lila gyertyát, amely ott volt, egy porcelán kutya mögött, ahová két éve tette. Törökülésben leült a parkettára, és letette maga elé a gyertyát. Annak ellenére, hogy sosem csinált hasonlót, rögtön tudta, mit kell tennie. Egy ösztön vezérelte a tetteit, amely mintha mindig is ott lett volna benne, és csak arra várt volna, mikor lesz rá szükség. Behunyta a szemeit, hogy jobban tudjon összpontosítani, és próbálta megtalálni magában az erőt, amelyet tegnap is érzett. Ott volt, a lénye legmélyében, mint a láthatatlan energia, amelyet kiterjeszthet bármire. Először nagyon nehezen ment, lassacskán, milliméterenként, a teste egyre nagyobb részén érezte azt a fura bizsergést, amelyet okozott. Lassan elérte a karjait, az ujjai hegyét, és végül a gyertyát is. Rose a tűzre összpontosította a gondolatait, a melegre, amelyet a lángok adnak.

Az egész olyan volt, mint amikor tavaly egy iskolai akción íjászatot tanultak. Céloznia kellett, aztán kihúzni az íj idegét – eldönteni, mennyi erőre van szüksége. És végül elengedni…

A képzeletbeli szálon, amely a gyertyához kapcsolódott, ezüstös csillámlás futott végig. A kanóc kék szikrát vetett, aztán apró lánggal égni kezdett, amely minden pillanattal egyre magasabbra csapott.

Rose-t leírhatatlan érzés töltötte el, amely valahol a csodálat és az iszonyat közt lehetett. Csak elképedve nézte a gyertya lángját, ajkai apró, boldog mosolyra húzódtak. Sikerült! Tehát minden, amit tegnap megtudott, igaz. Bár tudta, hogy mennyire helytelen, mégis örült…

De ahogy fokozatosan csillapodott a kezdetben még szinte mámoros öröme, a lányt egyre komolyabb problémák kezdték foglalkoztatni. Vagyis pontosabban csak egyetlenegy probléma – az átok. Azon belül pedig egy csomó kérdés merült fel, amelyek újabb talányokba torkollottak.

Ki átkozta meg a családját? És miért? Hogy lehet, hogy Leát nem érinti az átok? Lehetséges, hogy boszorkányként is hatalma van felette a bűbájnak? És ha igen, mennyire veszélyes? Van legalább valami esélye a démonok ellen? Meg tudja törni az átkot? Vagy minden eleve veszve van? Nem! Az nem lehet! Sosincs minden veszve! Mindig van kiút. Muszáj hinnie benne, különben teljesen elveszti önmagát. És azt most nem engedheti meg magának. Válaszokra van szüksége.

Bár Lea nem segített neki sokat, mégis legalább valamit tudott: akármi is a megoldás, az anyja dolgai közt kell keresnie – amelyek már évek óta ott porosodnak a padláson, egy kartondobozban.

Rose felvette az első ruhát, ami a kezébe került, nevezetesen egy melegítőnadrágot, és egy vastag, szürke pulóvert. Kilépett a szobájából, és elindult a lépcső felé, úti célként kitűzve a tetőteret. Odafent két szoba volt, az egyikben az apja lakott – már amikor otthon volt – a másik pedig raktárhelyiségként szolgált, és mindenki csak „padlás”-nak nevezte. Legszívesebben továbbment volna az apja szobájába, leheveredett volna a széthúzható kanapéra, és elfelejtett volna mindent, ami az elmúlt napokban történt vele. De nem tette meg. Akármennyire is félt az igazságtól, többé nem burkolózhatott a tudatlanságba. Talán az egyetlen esélye a démonok ellen, ha minél többet tud az átokról. Azzal nem érhet el semmit, ha begubózik, akár egy hernyó, várva a csodát, amely úgysem fog eljönni.

Lenyomta a kilincset, de a zár nem engedett.

Talán csak be van ragadva, gondolta, és újra próbálkozott, ezúttal a vállát is nekifeszítette az ajtónak – résnyire sikerült is kinyitnia, de az utolsó pillanatban mintha valaki belülről eltorlaszolta volna.

 - Mi a fene? – morogta a lány. Tovább próbálkozott, újra és újra nekivetődött az ajtónak, de az erő, amely belülről tartotta, ellenállt.

Valaki van odabent – futott át az agyán a nyugtalanító gondolat.

A lány félni kezdett. Az egész folyosónak hirtelen hátborzongató kisugárzása lett, amitől Rose testén égnek meredtek a szőrszálak. Fenyegetve érezte magát. A lámpa fénye mintha egy kicsit gyengült volna. És Rose nem emlékezett, hogy ilyen hideg lett volna idefenn. A levegő érezhetően egyre jobban hűlt, a lámpafény tovább fakult. Hirtelen nem akart mást, csak elmenekülni innen – lerohanni a lépcsőn, és bezárkózni a szobájába. De mégsem tudta megtenni. A rémülettől a földbe gyökerezett a lába.  

A folyosó közepén, egy pontban kísérteties zöldeskék fény izzott fel. A lány rémülten kapkodta a levegőt, lehelete fehér párafelhőként kavargott a levegőben. A háta mögött reccsenést hallott. Szinte ösztönösen a hang irányába kapta a fejét. Nem látott semmi mást, csak a hullámzó fény által megvilágított, csukott ajtót. Oké, ebből elég! Tűnj el innen, de rögtön!!! – utasította magát gondolatban – MOST!!!

Aztán újra hallotta a recsegést…

… és kivágódott az ajtó.

A zöldes izzás kialudt, a mennyezeti lámpa újra égni kezdett. A levegő lassan kezdett felmelegedni. Mintha mi sem történt volna.

Az egész olyan fura volt… A lány tudta, hogy történt valami, de mégis minden olyan álomszerűnek tűnt. A részletek kezdtek elhomályosodni, az emlék összemosódott a gondolatiban. És minél inkább igyekezett felidézni a történteket, azok annál valószerűtlenebbnek tűntek. Nemsokára már abban sem volt biztos, hogy történt-e egyáltalán valami szokatlan. Talán csak a huzat vágta ki az ajtót…

Az emlékeivel együtt a félelme is lassan szertefoszlott. Lassan visszasétált a padlásajtóhoz, és óvatosan bepillantott a helyiségbe. A sötétségen kívül nem látott semmit. Felkattintotta a villanykapcsolót, mire a mennyezetről függő négy csupasz, pókhálóval és porral borított villanykörte gyenge fénye árasztotta el a szobát, amely azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy az egész helyiséget megvilágítsa. És a sötét sarkakban, ahová nem ért el a lámpák fénye, a szürkeség mintha alakot öltött volna. Az árnyak – démonok – kígyóként tekeregtek a sötétben, viszont a fény képezte határt nem tudták átlépni.

Amíg a világosságban maradsz, nem lesz bajod! – hallott Rose egy hangot – vagy inkább gondolatot – a fejében. Nem volt biztos benne, hogy a sajátja volt...

Mély lélegzetet vett, aztán belépett a szobába.

Körülnézett. A fal mentén egy csomó különböző méretű kartondoboz sorakozott, amelyek absztrakt árnyékokat vetettek a padlóra. Az egyik villanykörte vészjóslóan búgott, fénye hol gyengült, hol erősödött. Rose igyekezett megőrizni a nyugalmát. Csak megkeresi, amire szüksége van – bár fogalma sem volt, mi lehet az -, aztán szépen visszamegy a szobája biztonságába. Legfeljebb 20 perc. Annyit ki kell bírnia az égőnek.

Emlékezett, hogy régebben, amikor olyan kilenc-tízéves lehetett, segített az apjának rendet rakni idefent. Akkor fedezte fel először a kartondobozt az anyja dolgaival, és mivel épp a kíváncsi korszakát élte, rögtön ki akarta nyitni. De az apja nem engedte. Azt mondta, hogy valószínűleg az anyukája sem örülne neki, ha belenézne. És Rose hallgatott rá. Azóta már egy csomószor járt a padláson, de mindig ellenállt a kísértésnek, hogy kinyissa.

De most minden megváltozott – vészhelyzet volt. És valószínűleg Mary is így akarná, ha tudná, hogy talán a lánya élete múlik rajta.  

Rose a szoba hátsó felében megpillantotta a kartondobozt, amelyen nagy, piros betűkkel a „MARY DOLGAI” felirat díszelgett. A tetejét vastag por- és pókhálóréteg fedte, látszott rajta, hogy évek óta nem nyúlt hozzá senki. Rose még meg tudta találni rajta a kéznyomokat, amelyeket annak idején hagyott ott. A szomszédos polcról levett egy rongyot – bár az is elég koszos volt -, és letörölgette a koszt a doboz tetejéről. Tüsszentett egyet, amivel csak még több port kavart fel. Gyakrabban kéne itt takarítani – futott át az agyán. Letérdelt a doboz mellé a parkettára, felnyitotta a fedelét, és az ölébe pakolta a tartalmát – ruhák, könyvek, fotóalbumok, ékszerek -, vigyázva, nehogy a koszos padlóhoz érjenek. Talált egy bekeretezett fényképet az anyjáról. A kép ősszel készült, a nő a hátsó kertben levő nagy diófa alatt ült a tarka levelekkel borított fűben. Fekete haja fénylett a lemenő nap fényében. Vidáman mosolygott, halványkék szeme körül apró ráncok húzódtak, amelyek csak még szebbé tették. Az egész lényéből sugárzott az élénkség és a boldogság, amitől Rose-nak sírhatnékja támadt.

A képet óvatosan letette maga mellé a földre és folytatta a keresést. Végül rátalált egy antik, fából készült ládikára, amely épp elég nagy volt, hogy elférjen benne egy-két könyv. Úgy gondolta, ha van rá esély, hogy a padláson van a napló, akkor több mint valószínű, hogy ebben a ládában lesz. Végigsimított az aranyozott rózsákkal díszített fedélen, de nem nyitotta fel. Nem érezte magát biztonságban itt, ahol az egyetlen dolog, amely elválasztja a démonoktól a négy igencsak megbízhatatlan villanykörte, amelyek már most is vészjóslóan pislákolnak.

A feje fölötti lámpa fénye már alig pislákolt. Már csak pillanatok kérdése volt, mikor fog teljesen kialudni. Rose gyorsan visszapakolt a dobozba, aztán felvette a fényképet és a ládikát a földről. Szinte futólépésben odasietett az ajtóhoz, és abban a pillanatban, hogy kilépett az előszobába, a villanykörték fénye egyszerre aludt ki. A lány bevágta maga mögött az ajtót, aztán lerohant a lépcsőn – minél messzebbre akart kerülni a hátborzongató padlástól. Meg sem állt a szobájáig, ahol, miután becsukta az ajtót, végre biztonságban érezhette magát.

Lerakta a dobozt az ágyára, az anyja képét pedig kitette a polcára az apjáé mellé. Jól mutatott egymás mellett a két fénykép. Jonathan, a rettenthetetlen, bátor katona, és Mary, a gyönyörű, törékeny nő.

Bárcsak még élne! – gondolta szomorúan Rose. Mindig is bánta, hogy nem volt esélye megismerni az anyját, de most már bűntudatot is érzett a halála miatt. Ha nem létezett volna az átok, Mary talán még most is élne…

Kezébe vette a dobozt, és megpróbálta kinyitni, de a fedele nem engedett. Észrevette, hogy van rajta egy apró kulcslyuk. Rose-nak nem kellett sokáig gondolkodnia, míg rájött, hol lehet a láda kulcsa: az ékszeres dobozában. A tizenharmadik születésnapjára az apjától kapott egy nyakláncot, egy nagyobbacska kulcs alakú rézmedállal, amely annak idején az anyjáé volt. Jonathan azt mondta, hogy ez volt Mary egyik legféltettebb ékszere, és valószínűleg ő is azt akarná, hogy a lányáé legyen. Rose-nak tetszett a lánc, mivel mindig is imádta az antik dolgokat, mégsem viselte – túlságosan féltette.  

Megkereste a nyakláncot, és a díszes rézkulcsot a kulcslyukba illesztette; tökéletesen passzolt. Észrevette, hogy a kulcsot és a ládikát is ugyanolyan, tekervényes indák díszítik.

Felnyitotta a fedelet. A doboz tele volt mindenféle papírlapokkal; a legfelső valószínűleg egy régi orvosi akta fénymásolata lehetett. Az első lapon egy név állt, alatta két dátummal:

HOPE LEAVEY

(1888. december 15. – 1901. december 15.)

Rose első gondolata az volt: Szegény lány! A születésnapján kellett meghalnia…

A második: Ugyanazon a napon született, mint én – 111 évvel korábban.

De még mielőtt áttanulmányozhatta volna az aktát, a kapucsengő visítása zavarta meg. Az éles hangtól összerezzent. Gyorsan visszazárta a dobozt, és elrejtette a könyvespolcára, a gitárkottás füzetei mögé.

A csengő újra megszólalt. Nyakába akasztotta a kulcsos láncot, és leszaladt ajtót nyitni.

 - Szia! – Jeremy állt a küszöbön, látszólag megkönnyebbült, amikor a lány megjelent az ajtóban. – Már azt hittem, nem vagy otthon… Vagy nem akarsz látni – motyogta a fiú.

 - Ugyan! – válaszolt Rose kissé feszengve. Valójában elég kellemetlenül érezte magát, hogy tegnap úgy elküldte a fiút a fenébe – méghozzá másodszor. – Nem számítottam rád.

 - Hát… nem vetted fel a telefont, és aggódtam. Úgyhogy… itt vagyok – mosolyodott el Jeremy. Látszott rajta, hogy nem igazán tudta, mit mondjon. Valószínűleg sehol sem talált választ a Hogy viselkedjek a barátnőmmel, akiről tegnap derült ki, hogy boszorkány? kérdésre.

Rose félreállt az ajtóból, hogy beengedje a fiút.

 - Nézd, sajnálom a tegnapit! – kezdte. - Nem akartalak megint olyan bunkó módon elküldeni, de… Nem voltam önmagam. Azt hiszem, túl sok volt nekem ez egy napra. Én… teljesen össze vagyok zavarodva… - a fejét rázta, nem tagadásképp, inkább mintha ettől kitisztulnának a gondolatai.

 - Nem kell bocsánatot kérned! – mondta Jeremy. Tenyerei közé fogta a lány hideg kezeit. – Megértem, hogy összezavarodtál, úgyhogy ilyesmiért nem is kell mentegetőznöd. Oké? – nézett a lány szemébe. - Ingrid szerint nagyon jól viselted. És szerintem is – tette hozzá.

Rose lesütötte a szemét. Nem tudta volna elviselni Jeremy tekintetét, ahogy szinte lyukat égetett az övébe, miközben kimondja, amit mondani akar.

Nyelt egyet. A kérdése most még nagyobb ostobaságnak tűnt.

 - Nem félsz tőlem? – nyögte ki végül. Az arca égni kezdett miközben várt Jeremy reakciójára.

 - Istenem, dehogy! – válaszolta a fiú meglepetten. – Számomra mindig csak a lány maradsz, akit azon az októberi napon megismertem, és akit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Boszorkányok ide, vagy oda, bennem mindig megbízhatsz. Bármi történjék is. Rendben?

Rose melegséget érzett a mellkasában, amely felolvasztotta a félelem és a kétségbeesés jegét. Erre nem számított. Úgy gondolta, Jeremy szimplán kineveti, és végül ő is nevet magán, hogy milyen ostoba volt. Nem számított rá, hogy a fiú ilyen kedves lesz hozzá…

Könnyek gyűltek a szemébe; de ezúttal a boldogság könnyei. Odabújt a fiúhoz, arcát a kellemes illatú, vastag pulóverébe temette. És egyre csak sírt. Minden könnycsepp mintha elmosott volna egy darabot a sok rosszból, ami az elmúlt napokban történt vele. Csodálatosan könnyűnek érezte magát, mintha teljesen kiszállt volna magából, maga mögött hagyva a nyomasztó gondolatait. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana a pillanat, bárcsak sosem kellene elhúzódnia a fiútól.

 - Túl fogjuk élni – súgta a fülébe Jeremy.  És Rose hitt neki.

9. Fejezet

Hellóka! Igyekszem rövidre fogni. Szóval... Ami a fejezetet illeti, fura érzésem van. Most vagy nagyon jó lett, vagy nagyon rossz xD. És ezért is nagyon-nagyon szépen kérlek benneteket, hogy KOMIZZATOK! *kiskutyaszemek* Ugyanis nekem nagyon sokat jelent az olvasók véleménye, igyekszem tanulni az építő jellegű kritikából :). Csak annyit szeretnék, ha megírnátok, mi tetszet és mi nem, nem muszáj regényhosszúságú szövegeket írni, ha nem akartok... Ennyi lenne :D Jó olvasást!

Puszi:

Meli

Rose úgy érezte, menten összeesik. A gondolatai szédítő gyorsaságban kavarogtak, nem hitt a fülének. Még hogy boszorkányok? Ez csak valami rossz vicc…

 - Micsoda? – suttogta elhűlve. – Az… az nem lehet! – rázta erőtlenül a fejét, mintha bármin is változtathatna ezzel. Ki akarta nevetni Ingridet, megkérdezni, elment-e az esze. De volt valami a nő tekintetében, ami megakadályozta benne.

 - Tudom, hogy képtelenségnek tűnik, de ez a színtiszta igazság… - mondta Ingrid ijesztően őszinte hangon. Rose tudta, hogy a nő igazat mond, ennek ellenére továbbra is a fejét rázta.

 - Nem… - suttogta még halkabban, inkább csak magának. Legszívesebben sírva fakadt volna, de végül, nagy nehezen higgadtságot erőltetett magára. Nem eshet szét… még nem. Tudta, hogy van még valami, amit Ingrid el akar mondani. Valami, ami talán még súlyosabb… . A szeme sarkából Jeremy-re nézett, remélve, hogy a fiú látványa legalább egy kis erőt ad neki. De a fiú kifürkészhetetlen arckifejezésében nem talált semmit, ami megnyugtatta volna. Belegondolt, hogy milyen rossz lehet Jeremy-nek; hiszen most derült ki, hogy a barátnője, aki eddig csak bolondnak tűnt, valójában boszorkány. Ki tudja, talán még fél is tőle…

 - Még sosem érezted, hogy valami elő akar belőled törni? Valami emberfeletti erő, amely megrémít és egyben meg is nyugtat? Amely nélkül nem éreznéd magad teljesnek? – kérdezte Ingrid, felrázva a lányt a kábulatból.

Rose-nak eszébe jutott a furcsa energiahullám, amellyel felrobbantotta a villanykörtét – ha egyáltalán ő tette.

 - Ma, amikor rosszul lettem, láttam azokat a sötét árnyakat – mondta. – Bántani akartak, úgyhogy küzdöttem ellenük. Aztán valamiféle energiát éreztem… - Ingrid olyan döbbent tekintettel nézett Rose-ra, hogy a lánynak a torkán akadt a mondanivalója.

 - Árnyakat? – kérdezte a nő ijedt tekintettel.

 - Kicsi korom óta látom őket, eddig sosem féltem tőlük, de mostanában megváltoztak. Egy ideje szinte mindenhová követnek. Megbújnak a sötétben, és várják, mikor csaphatnak le rám. Ma is majdnem megfojtottak. A… a múltkor egy vörös szemű lény formájában jelentek meg… Legalább is szerintem ők voltak… - motyogta Rose.

Ingrid, aki eddig ködös tekintettel nézett maga elé, hirtelen felkapta a fejét.

 - Démonok… Akkor mégis...? – mondta rémülten.

 - Hogy micsodák? Mi van mégis? – kérdezte Rose. Ingrid rémülete lassan átragadt rá is, és befészkelte magát a gyomrába.

 -  A démonok gonosz lelkek a túlvilágról - magyarázta Ingrid, miután kissé összeszedte magát.  - Ők is részei a törékeny egyensúlynak, amely a jó és a rossz között fennál. Általában nem bántják az embereket. Sőt a legtöbben át sem léphetik a hidat, amely összeköti a túlvilágot a miénkkel. A legtöbb ember számára láthatatlanok, de a boszorkányok és a médiumok kommunikálhatnak velük.

De Ingrid ezzel csak a kérdés kevésbé lényeges részét válaszolta meg.

 - Mit akarnak tőlem? - kérdezte reszketeg hangon Rose.  A hideg futkosott a hátán a gondolattól, hogy gonosz szellemek követik évek óta.

 - Nem tudom... - mondta Ingrid, miután egy kicsit hosszabb ideig tétovázott a válasszal, mint kellett volna. Rose talán még hitt is volna neki, de megpillantott egy hamis szikrát a szemében. Hazudik. Egyértelműen hazudik.

 - Maga tudja! - mordult fel a lány. Ingrid nem válaszolt, ajkát egyetlen vonalba préselte.  - Hát ennyire kétségbeejtő a helyzet? Meg akarnak ölni? Vagy mi? - kérdezte Rose dühösen.

 - Igen. Pontosan. Meg akarnak ölni, mert egy átok miatt jogot formálnak a lelkedre! - csattant fel Ingrid. De akármilyen kegyetlen hangnemben is beszélt, az arcáról csak szánalmat és sajnálatot lehetett leolvasni. Rose egyetlen másodpercig sem kételkedett abban, amit mondott.

 - A nővéred, anyád halála után megígertette velem, hogy tartsam előtted titokban, amíg lehet. Reménykedett benne, hogy téged nem érint az átok – magyarázta a nő.

Rose-t egyenes, a gyomrára mért késszúrásként érte a nővére árulása. Tehát Lea tudott minderről, és nem mondott neki semmit. Hagyta, hogy ő maga tudjon meg mindent, a lehető legrosszabb módon.

 - Ne légy dühos Leára! Csak jót akart neked. Nem akarta, hogy te is ki legyél téve annak, amin ő keresztülment. Azt akarta, hogy egy normális életet élj, anélkül, hogy tudd, milyen képességeket örököltél az őseidtől.

 - Mondjon el mindent, amit tud az átokról! – parancsolta a lány. Nem volt hajlandó végighallgatni, hogy ki, mit és mennyire sajnál. Ha nem akar szétzuhanni, ki kell zárnia az érzelmeit. Tombolni ráér később is.

 - Anyukád egy családfa-kutatás során rájött, hogy  apád családjában furcsa halálesetek történnek, már évszázadok óta. Tizenévesek halnak meg ugyanabban az ismeretlen betegségben, körülbelül százévente. Ez felkeltette Mary érdeklődését, pár hónap alatt szinte megszállottja lett a témának. Megszerezte az egyik ősöd naplóját, egy anyáét, akinek a lánya ugyanebben a betegségben szenvedett. A nő többször is említette a naplójában, hogy hallotta, amint a városlakók a hátuk mögött "elátkozottaknak" nevezik őket, és egy átokról beszélnek, amellyel egy boszorkány még az 1300-as években pecsételte meg a Leavey-ket... – mesélte Ingrid. – De ez volt az utolsó kézzelfogható információ, amelyet anyád megosztott velem. Minél többet foglalkozott a kutatással, annál kevesebbet mondott el nekem. A kérdéseimre mindig kitérően válaszolt. Amikor egyenesen megkérdeztem, miért lett ilyen zárkózott, a szememre vetette, hogy mindenbe beleütöm az orromat, és elküldött a francba, hogy foglalkozzak csak a saját dolgaimmal. Azóta nem is nagyon beszéltünk. Én túl gőgös voltam a bocsánatkéréshez, neki pedig látszólag nem hiányoztam. Aztán, mire rájöttem, hogy a barátságunk többet ér a büszkeségemnél, már késő volt...

Rose szemébe könnyek gyűltek, mint mindig, amikor az anyjára gondolt. Az anyjára, akit sosem lesz lehetősége megismerni. Aki azért halt meg, mert világra hozta őt. Aki talán egy kis értelmet tudna vinni ebbe az őrületbe, amelybe belecsöppent.

 - Mi most inkább hazamegyünk... - mondta Ingrid, miután végignézett Rose-on, akiről lerítt, hogy mindjárt darabokra hullik.

A lány némán felállt és kikísérte őket, ügyelve, nehogy bármelyikük szemébe nézzen. Nem akarta, hogy más is lássa, mennyire maga alatt van, és legszívesebben elsírná magát, sikoltozna, vagy valami hasonlót tenne, hogy enyhítsen a lelkében égő, perzselő tűz fájdalmasságán.

 - Híved fel a nővéredet, és beszéljétek meg a dolgokat! - fordult vissza a küszöbön Ingrid. -  Sajnálom, hogy így kellett megtudnod! - tette hozzá, aztán, maga előtt terelve Jeremy-t, elindult a kocsija felé. Rose nem várta meg, amíg a kékesszürke Volkswagen kigördül a házuk elől, inkább, hangosan bevágva maga mögött a bejárati ajtót, felrohant a szobájába. Felkapta az ágyról a telefonját, és tárcsázta Lea számát. Tudta, hogy ez nem jó ötlet, meg kellene várnia, amíg lehiggad, nehogy olyan dolgot vágjon a nővére fejéhez, amit aztán megbán, mégse tette le a telefont, amiokor a nővére hat csörgés után végre felvette.

 - Hugi, nagyon sürgős a dolog? Épp egy elsőévest kellene korrepetálnom, és nagyon is késésben vagyok... - szólt bele Lea. Rekedtes hangján hallatszott, hogy aznap valószínűleg agyondolgozta magát, még a tanulás mellett. Rose mégsem tudta magát fékezni.

 - Hazudtál! - mondta szinte sikítva a telefonba.

 - Tessék? - kérdezte döbbenten Rose nővére.

 - Végig tudtad... – a lány hangja elcsuklott, könnyek szöktek a szemébe a tehetetlen, kétségbeesett dühtől.

 - Mit? – Lea hangja ezúttal máshogy csengett; üres volt és hamis.

 - Tudod te azt nagyon jól! - kelt ki magából újra Rose. Most nem volt olyan lelkiállapotban, hogy végighallgassa Lea köntörfalazását. - Mennyit tudtál anyáról és a kutatásáról? A boszorkányokról? Az átokról? – bökte ki, amikor már másodpercek óta csak a statikus zaj hallatszott a vonal másik végéről.

 - Én... Nem tudom, beszélhetek-e róla. Szerintem a saját érdekedben jobban teszed, ha nem kutakodsz utána. Minél többet tudsz, annál nagyobb veszélynek vagy kitéve - mondta szűkszavúan Lea.

 - Ha erről van szó, akkor már most veszélynek vagyok kitéve! – kiáltotta Rose. – Csak, hogy tudd, most derült ki, hogy egész életemben démonok vettek körül, várva, hogy végre megkaparinthassák a lelkemet – Így, hogy hangosan kimondta, még rémisztőbbnek tűnt az egész. De leküzdötte a rémület bénító hullámát, száműzve azt az agya egyik hátsó zugába, a többi érzelem mellé, amelyeket inkább elfojtott. Aztán, hűvös hangon így szólt: - Ha te nem vagy hajlandó segíteni, akkor majd én magam kiderítem, mi folyik itt!

Rose dühösen megnyomta a 'hívás vége' gombot, és a sarokba hajította a mobilját. Az ablakhoz lépett, és, nem törődve a csontig hatoló hideggel, sem az árnyakkal, amelyek ott voltak mindenhol körülötte, kitárta az üvegtáblákat, és egész felsőtestével kihajolt a sötét éjszakába.

 - MIÉRT??? - kiáltotta az üres utca feketeségébe, olyan hangosan, hogy az még sokáig visszhangzott a környező emeletes családi házak falai között. Ebben a kiáltásban ott volt az összes érzelme, egyszerre kitört belőle minden, ami súlyként nehezedett a mellkasára, amitől már szinte levegőt sem kapott. A kétségbeesés, hogy milyen lehetetlen helyzetbe került. Düh és csalódás, amiért Lea nem akart segíteni. Félelem a jövőtől…

Aztán végre elsírta magát. Lecsúszott a földre, és a hátát a falnak támasztva a tenyerébe temette az arcát. És egyre csak zokogott, a könnyei mintha sosem apadtak volna el. Azt kívánta, bár elaludna, mert akkor legalább egy pillanatra, még ha csak egyetlenegy percre is, elfelejthetne mindent. De az álom csak nem jött. Félt a sötétben amely körülvette, félt, hogy az árnyak újra bántani fogják, de valahogy megnyugtatónak is érezte az őt átölelő feketeséget. Érezte az ablakon beáradó jéghideg levegőt, hallotta, ahogy a távolban megkondul a templom harangja. Aztán végre elnehezültek a szemhéjai. Az utolsó hang, amelyre még emlékezett, egy bagoly huhogása volt, a bagolyé, amely már régóta társa volt. Legalább valami nem változott...- gondolta Rose. Aztán mély, öntudatlan álomba zuhant.

U. I. : Még egyszer kérlek benneteket, dobjatok meg néhány komival :D Vagy legalább pipával :)

2 díj Reyklani-tól ^^

Hát, emberek, nem tudom, mivel érdemlem ki ezt a sok díjat, merthogy akárhányszor elmegyek egy hosszabb időre otthonról, mindig vár rám egy-kettő :D De minden esetre nagyon szépen köszönöm Reyklani-nak.

Top Secret-díj:

1. Ha megkaptad a díjat, készíts róla egy bejegyzést, és tedd ki a fent látható képet!
2. Őszintén kell válaszolnod a kérdésekre!
3. Összesen öt személynek kell továbbadnod!
4. Ezt egytől-egyig át kell másolnod a lapodra, kivéve a válaszokat!
5. A díjat visszafelé nem lehet adni! (Annak nem adhatod, akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat.)

1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?

Melinda, és Melinek becéznek.

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?
Igazából, ha olyan hangulatomban  vagyok (és ez nagyon-nagyon ritkán történik meg), akkor bármilyen érzelmesebb vagy szomorúbb dalon képes vagyok elsírni magam. Konkrét dalokat, ha nem haragszotok meg, most inkább nem írok ide, mert nagyon sok van. 

3. Félsz a sötétben?
Nem. Engem inkább megnyugtat, ha teljes sötétség van :). Bár lehethogy egypár durvább horrorfilm megnézése után megváltoztatnám a véleményemet xD

4. Szerelmes vagy valakibe?

Nem.

5. Mi volt a lecikisebb dolog, ami eddigi életedben történt veled?
Most tényleg meséljem el??? Asszem, inkább nem xD. 

6. Gondolatban öltél már meg valakit?
Nem vagyok egy agresszív típus, de IGEN. És nem is egy embert xD 

7. Szerinted a péntek 13-a szerencsét, vagy szerencsétlenséget jelenet?

Szerintem csak egy egyszerű nap a naptárban. Még nem ért különösebb szerencse, vagy szerencsétlenség péntek 13-án...

8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?
Van egy csomó :D. Bár az már egy másik történet, hogy mi történt, amikor valami ilyesmiről tudomást szereztek anyámék xD (Na de azért ne higgyétek, hogy olyan rossz gyerek vagyok, nem csináltam semmi illegálisat xD) 

9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek érzel?

Csak olyan zenét hallgatok, amilyet szeretek, és ezt nem érzem cikinek. Akinek nem tetszik, ő baja xD

10. Kiskorodban sírtál, ha szurit kaptál?
Néha igen, néha nem. 

11. Mi tennél, ha hirtelen híres lennél?
Igyekeznék megtartani a személyiségemet... Emellett elköltöznék Kanadába, vennék egy szép kertes házat, közel az erdőhöz... 

12. Szoktál álmodozni?

Persze :D Ez a kedvenc elfoglaltságom, főleg suliban, órák alatt xD

13. Járnál Chase Crawforddal?

Az meg ki??? xD Ez egy kicsit ciki, de tényleg nem tudom, ki az...

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/lány neveik?

Nem szeretnék gyereket, bár ez a véleményem még valószínűleg meg fog változni az évek során...

15. Adni vagy kapni jobb?
Mindkettő ^^ 

16. Titkom?
Van... xD 

17. Bakkancslista:

Eljutni Kanadába.

Kiadatni egypár regényemet.

Úgy élni az életemet, ahogy én akarom (persze a törvényeken belül).

Liebster award:

Szabályok:

1.) Tedd ki a képet: Kész.
2.) Írj 11 dolgot magadról.
3.) Írj 11 kérdést. 

11 dolog rólam:

1. Most megyek 9-be.

2. A nyáron rongyosra hallgattam a Metallicától az Unforgiven II-t xD

3. Rockernek tartom magam.

4. Utálom, ha megmondják, mit csináljak.

5. Ha valaki anélkül is utál, hogy megismerne, valószínűleg a jövőbe ezer okot adok rá, hogy utáljon xD.

6. Nem hiszek az örök barátságban.

7. Panelházban lakok, az 1. emeleten.

8. Most éppen majd' megsülök.

9. Fekete ujjatlan póló van rajtam...

10. Általában optimista vagyok.

11. Kifogytam ötletekből, hogy mit írjak  még ide...

Reyklani kérdései:

1) Melyik könyvből/filmből/sorozatból tudsz fejből idézni? 

Sok ilyen van.

2) Szereted a verseket?

Igen. Kivéve, ha fejből kell megtanulni őket irodalomórára.

3) Szerinted létezik túlvilág?

Szerintem talán létezik... Minél később tudom meg, annál jobb xD

4) Mit tennél ha te lennél az egyetlen ember a Földön?

Ööö... Bediliznék? Mondjuk nem is olyan biztos, mert szeretek egyedül lenni. De az biztos, hogy rövid 

időn belül éhen halnék, vagy valami hasonló xD

5) Melyik állat bőrébe bújnál a legszivesebben?

Farkas... Vagy bagoly :)

6) Melyik szó jellemez téged a legjobban?

Ezt inkább az ismerőseimtől kéne megkérdezni... Talán a "fura"? 

7) Mi a terved a zombi apokalipszisre?

Nem hiszek a zombikban, úgyhogy egyelőre semmi xD

8) Kipróbálnád-e a középkori kardvívást?

Hogy kipróbálnám-e? Persze! De hogy ügyes is lennék-e benne? Kétlem xD

9) Szereted ha fényképeznek?

Nem! Nem vagyok egy fotogén teremtés...

10) Örülnél ha benne lennél egy könyvben?

Attól függ, miről szólna a könyv :D

11) Nem zavar ez a sok marha kérdés?

Nem, jól megvagyok velük XD.

Kérdéseim:

1. Hány éves vagy?

2. Milyen színű a hajad?

3. És a szemed?

4. Milyen műfajú zenéket hallgatsz leginkább?

5. Sportolsz valamit? Ha igen, mit?

6. Kedvenc állatod?

7. Kedvenc színed?

8. Kedvenc idézeted?

9. Várod a sulit?

10. Tél vagy nyár?

11. Tavasz vagy ősz?

Mindkettőt küldöm a következőknek: 

Sandra Blake

Dudi

Valentine

És rajtuk kívül mindenkinek, aki méltónak érzi magát rá :D

U. I.: Bocsi, hogy sokat kések a fejezettel, de nem gondoltam volna, hogy ilyen mozgalmas lesz a nyaram. De ne aggódjatok, már be van gépelve, és ma este, amikor már nem lesz ilyen pusztulatos meleg, és képes leszek értelmes gondolkodásra, még egyszer átnézem, aztán küldöm javításra Zuzu hercegnek, és amint visszaküldi, már rakom is fel.

Itt egy kis matematika: 

40 napja nem tettem fel fejezetet (Jézusom, ez marha sok, ezer bocsi), de ebből:

 - 7+8 nap nyaralás, Internet nélkül, ugyanis a nyaralónkban még nincs bevezetve a net... maradt 25 nap

 - 7 napig nem volt nálunk net, sőt még a villany is ritka kincs volt, mivel cserélték a villanyvezetékeket... Maradt 18 nap.

 - 2 napig nálunk volt az unokatesóm, és amikor éppen nem kint voltunk, gitárleckéket adott nekem... maradt 16 nap.

 - 3x1 napot töltöttem falun, segítettem a mamám testvérének... maradt 13 nap.

 - 4x1 nap fürdőzés... maradt 10 nap.

 - 2x1 nap a legjobb barátnőmmel, akit már amúgy is eléggé elhanyagoltam... marad 8 nap

 - 3 nap, amíg elolvastam egy könyvet, és köztudott, ha nekem érdekes könyv kerül a kezembe, akkor se nem látok, se nem hallok, nemhogy még gondolkodni tudjak a történetemen... maradt 5 nap

5 nap nem is olyan sok, ugye?

Díj :D

Köszönet Rekaa888-nak. :)

Szabályok

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

2. Tedd ki a képet, majd válaszolj a kérdésekre!

3. Tegyél fel 5 kérdést!

4. Küldd tovább 5 embernek!

Rekaa888 kérdései:

1. Ki a kedvenc szereplőd a saját történetedből?

Hát, konkrétan kedvenc szereplőm nincs, mindenkiben van valami, amit szeretek...

2. Ki, illetve mi ösztönzött arra, hogy írásba fogj?

Ez egy nagyon-nagyon hosszú történet, úgyhogy azt hiszem, nem most fogom elmesélni, mert valamikor be is kell gépelnem a következő fejezetet. Alapjában véve azonban egy Rose Charlotte Whiteblack néven író lánynak köszönetem, hogy én is elkezdtem az írást :D

3. Mi a kedvenc állatod?

Farkas ^^

4. Melyik a kedvenc számod (zene)?

Egy újabb nehéz kérdés... Egy csomó kedvenc számom van, de azért néhányat leírok ide :D. Evanescence - The Other Side, Made Of Stone, Surrender (bár az összes számukat szeretem)... Iron Maiden - Paschendale, Children Of The Damned, Run To The Hills (még ezekből is van sok)... Metallica - The Unforgiven II, Nothing else Matters... Within Temptation - Empty Eyes, A Dangerous Mind, I Don't Wanna, The Howling... Halestorm - In Your Room, Break in... John Lennon - Imagine.... asszem, elég, ha ennyit felsorolok :P

5. Melyik a kedvenc tantárgyad, vagy ha már nem jársz iskolába, melyik volt?

Nincs kedvenc tantárgyam, mert ami érdekelne, azt vagy szarul tanítják, vagy rühell a tanár xD Érdekelne a történelem (ezzel az első a helyzet) földrajz (szarul is tanítják, és a tanár sem szeret). Esetleg kedvencnek mondhatnám a szlovákot (de csak a nyelvtant), mert a tanár is szeret, meg nekem is jól megy :D

Kérdéseim:

1. Mióta írsz?

2. Melyik a kedvenc könyved? Miért?

3. Van testvéred? 

4. Kedvenc együtteseid?

5. Van legjobb barátod? Ha igen, miért tartod annak?

Akiknek küldöm:

Rose Charlotte Whiteblack

Domi

Reyklani

Monya

és végül, de nem utolsó sorban Zuzu herceg, aki sokat segít nekem azzal, hogy javítja a fejezeteimet :*

8. Fejezet

Hali! Hoztam is a fejezetet, bár már megint késtem vele. De most már, hogy nincs suli, gyakrabban lesz időm írni, ami azt jelenti, hogy egy-két (a legrosszabb esetben 3) hetente lesz friss. Nem igérek semmit, mert még a végén nem fogom tudni betartani. Jó olvasást! És örülnék pár visszajelzésnek.

Puszi:

Meli

Az időjárás hétfőre még hidegebb lett, már érezni lehetett a közeledő telet. Hűvös szél süvített végig a város utcáin, megtépve a lecsupaszodott fák ágait. Jeremy szorosabbra húzta magán a dzsekit, miközben kisétált a kollégium komor épületéből. A mai nap, mint minden hétfő, kínszenvedés volt a suliban. A diákok túl bambák voltak ahhoz, hogy valami hasznosat össze tudjanak hozni, a tanárokon pedig látszott, hogy semmi kedvük egy banda hülyével foglalkozni. Annak ellenére, hogy délután négytől a kollégiumlakóknak hivatalosan a tanulószobán kellett volna lennie, majdnem senki sem maradt az épületben. A nevelő, aki a fiúkra felügyelt, szeptemberben kijelentette, hogy mostantól azt csinálnak, amit akarnak – egészen este nyolcig. Kivételt képeztek azok, akik bukásra álltak valamelyik tantárgyból. Jeremy szerencsére azért nem volt olyan helyzetben.

A fiú visszagondolt a hétvégén történtekre. A családi összejövetel elég jól sült el – sőt! Jeremy szülei egyszer sem vesztek össze komolyabban, a fiút sem kritizálták, szóval elmaradtak a szokásos ajtócsapkodásos drámák. A bátyja születésnapi bulija is jól sikerült – annak ellenére, hogy az anyja kijelentette, az ő házában nem lesz alkoholfogyasztás. Legalább senki sem volt másnapos…

Jer szinte nem is érzékelte a környezetét, csak akkor tért magához a kábulatból, amikor már Rose-ék háza előtt állt. Miközben felsétált a kocsifeljárón, megpillantotta a félelmetes baglyot, amint a ház előtt levő fán ült. A madár láttára rossz előérzete támadt, amelyet azonnal elhessegetett. Bekopogott. Pár másodperc múlva lépéseket hallott a házból, aztán kattant a zár, és Rose jelent meg az ajtóban. A lány szürke melegítőnadrágot, és fekete Evanescence-s pólót viselt. Kicsit zavarodott képet vágott, amikor megpillantotta a fiút.

 - Hali! Klassz a pólód – mondta Jeremy.

 - Ha tudtam volna, hogy ilyen korán jössz, átöltöztem volna – válaszolt Rose, miközben a hajába túrt. – Most már mindegy. Gyere be! – tette hozzá. Jeremy szerette a lányon ezt a természetes lazaságot.

- Hiányoztál - mondta Jer, miközben a lány mögött belépett a nappaliba. Hirtelen a karjaiba kapta Rose-t, és megpörgette. A lány félig nevetve, félig visítva tiltakozott.

 - Te is nekem - mondta, miután Jeremy talpra állította. Kissé forgott a feje, de tetszett neki az érzés. Amikor azonban a fiú lehajolt, hogy megcsókolja, a kellemes szédelgést felváltotta valami sokkal vészjóslóbb érzés, amitől elszorult a torka. Borzongás futott végig a gerincén, miközben az émelygés nehéz kőként telepedett meg a gyomrában. Meg kellett kapaszkodnia a fiú vállában, hogy ne essen el.

 - Rose, mi a baj? - hallotta tompán Jeremy hangját. A fiú mintha egy alagút távolabbi végéről szólt volna hozzá. A lány tüdeje égett az oxigénhiánytól, érezte, ahogy a lábai megbicsaklanak, de mielőtt eleshetett volna, Jeremy erős karjai fonódtak a dereka köré. Az iszonyatos, zuhanó érzéstől, amelyet a lelke mélyén érzett, hányingere támadt; csukott szemhéjai mögött színes karikák táncoltak. A sötétség már majdnem teljesen elborította a gondolatait, amikor kiáltást hallott a fejében: Küzdj! Nem tudta, honnan jön a hang, csak azt, hogy hallgatnia kell rá.

Az összes erejét felhasználva sikerült felnyitnia a szemét. Amikor a látása hozzászokott a nappali félhomályához, megpillantott valamit: sötét árnyak gyűltek az egyik sarokban, és közeledtek feléjük. Aztán minden elkezdett elhomályosulni a szemei előtt. Nem! Nem szabad megadnia magát! Különben az árnyak elérik, és… Rose a rémületéből erőt merítve lélegezni kényszerítette a tüdejét. A látása kitisztult a tüdejébe áramló oxigén hatására. Az árnyak egyre közeledtek. Már érezte a hátborzongató érzést, amely egyszerre volt forró, mint a pokol tüze, és hideg, mint a jég, ahogy a bőréhez értek. A szíve vadul kalapált, miközben még mindig a rosszulléttel küzdött. Hirtelen, mintha valami földöntúli energiaforrást fedezett volna fel magában, mélyen eltemetve. A rosszullét hullámai még mindig fenyegetően csapkodtak körülötte, de már nem volt olyan nehéz küzdeni ellenük. Az árnyékok viszont egyre szorosabban ölelték körül a testét, újra elzárva őt a levegőtől. Megpróbált kapálózni, de a szorítás egyre csak erősebb lett. Már majdnem feladta a küzdelmet, amikor valami hátborzongató, belülről eredő ösztön átvette az irányítást a gondolatai felett. Minden erejével koncentrált, nem tudta mire, csak tette, amit az ösztön súgott. Az idegei pattanásig feszültek, az erőlködéstől a légzése hörgésbe csapott át, amikor hirtelen kirobbant belőle egy mindent elsöprő energiahullám.

•••

A lány hirtelen élesen felsikoltott, és erősen megmarkolta a Jeremy karját. A sikoly még pár másodpercig visszhangzott a falak között, aztán kísérteties csend támadt a nappaliban. Jeremy teljesen magán kívül volt. Csak elborzadva meredt Rose-ra, látta amint iszonyú kín jelenik meg a lány arcán, és meg is telepszik az arcvonásaiban. A szoba mintha megtelt volna feszültséggel. A levegőben apró kisülések szikráztak. Jeremy tűszúrásszerű áramütéseket érzett a karján, ahol Rose ujjai hozzáértek. A lány arcán a szenvedés mellett elszántság jelent meg, a vércsíkok ellenére, amelyek az orrlyukaitól az álláig vezettek. A légzése, amely már eddig is erőlködő volt, rendszertelenné vált. A feszültség egyre erősödött. Az áramütések már szinte elviselhetetlenné váltak. Jeremy el akarta rántani a kezét, de a testét átjáró energia megbénította. Pár másodperc erejéig mintha mindent Rose szemével látott volna. Egy pillanatra megpillantotta az árnyakat, amelyek körülölelték a lány testét, átérezte Rose félelmét. Aztán felragyogott a mennyezeti lámpa, vakító fénnyel borítva be a nappalit....

És az égő ezer szilánkra robbant.

Rose apró szúrásokat érzett a bőrén annak ellenére, hogy Jeremy fölé hajolt, hogy megvédje a lehulló üvegszilánkoktól. De a fájdalom legalább kézzelfogható érzés volt. Visszarántotta a valódi, kézzelfogható világba, amelyet mintha ezer apró szilánkból kellett volna összeraknia. A fájdalom. A félhomály, amely újra körülvette őket. Jeremy zihálása. A fiú rémülettől csillogó szeme. És még körülbelül egymillió dolog, amelyekre képtelen volt koncentrálni.  

 - Jól vagy? – kérdezte Jeremy rekedt hangon, amikor végre meg tudott szólalni.

Rose válaszolni akart, de képtelen volt megszólalni. Hirtelen kicsavarodott a fiú karjai közül, és a földön térdre esve a gyomrához kapott. Öklendezni kezdett, de nem volt mit kiadnia magából. Fémes ízt érzett a szájában. A kezét a szájához emelte, és amikor visszahúzta, véresek voltak az ujjai.

Jeremy, amikor végre el tudta szakítani a pillantását a lányról, felkapta a mobilját, és tárcsázott. Az egyetlen embert hívta, aki jelenlegi helyzetben a segítségükre lehetett: Ingridet.

Ingrid tíz percen belül megérkezett. Mivel orvos volt, rögtön tudta, mit kell tennie. Nem pánikolt be a sok vértől. Rose-nak adott egy pohár vizet, és pár tablettát, aztán lefektette a kanapéra. Azt viszont ő sem tudta megállapítani, a lány miért hányt vért.

 - Miért engem hívtál, és nem a mentőket? - kérdezte Jeremy-t.

 - Mert ők valószínűleg nem hittek volna nekünk - válaszolt a fiú helyett Rose. Már kezdte magát jobban érezni, úgyhogy megpróbálkozott a felüléssel. Kicsit még szédült, de ezzel meg tudott birkózni.

 - Tessék? - kérdezte meghökkenten Ingrid. Rose most látta először szemtől szembe a nőt, úgy, hogy nem homályosította el a szemét a rémület. Ingrid már magában is különleges személynek számított a kisváros lakói között, fekete bőrével, telt ajkaival, és egzotikus megjelenésével, de Rose az arcában valami… kortalanságot fedezett fel. Nem tűnt idősebbnek negyvennél, a szemében mégis akkora tudás tükröződött, amelyet az ember csak hosszú évtizedek, egy egész élet alatt, képes megszerezni. És olyan furcsa energiát árasztott magából, amelyet Rose egyszerre tartott megnyugtatónak és halálosan félelmetesnek.

 - Jeremy mondta, hogy maga régebben... paranormális jelenségekkel foglalkozott - mondta a lány, amikor rájött, hogy Ingrid még mindig a válaszára vár. - Azt hiszem, tudunk önnek eggyel szolgálni.

Ingrid kissé meglepődött, aztán valami még meglepőbbet kérdezett.

 - Ugye te Mary Leavey lánya vagy?

Rose a homlokát ráncolta, és gondolkodott, hogy egyáltalán válaszoljon-e a kérdésre. De amikor a nő hipnotikus, barna szemeibe nézett, tudta, hogy halálosan komolyan gondolta a kérdést.

 - Igen... De hogy jön ez ide?

 - Anyukádat huszonegy évvel ezelőtt ismertem meg, amikor ideköltöztek apáddal. Voltak... Hmm... Furcsa ügyei – mesélte Ingrid. Rose-nak ez nem volt teljesen új. A kisvárosokban gyorsan terjednek a pletykák, és ezzel Hexham városa sem volt máshogy. Rose már elsős korában megtudta az osztálytársaitól – akik mellesleg a legnagyobb pletykafészkek gyerekei voltak -, hogy mit gondolt a város az anyjáról, annak ellenére, hogy már évekkel azelőtt meghalt. Hogy fura volt. Bolond. És még hogy a halottakról nem illik rosszat mondani!

 - Ezt hogy érti? – a lányt mindig is érdekelte az ilyesmi pletykák eredete.

 - Ezt nem biztos, hogy Jeremy-nek is hallania kellene... – habozott Ingrid.

Rose Jeremy karja után kapott, és egymásba fűzte az ujjaikat, mielőtt a fiú akármit tehetett volna.

 - Azt már nem! – mondta határozottan. -  Ha Jer nincs, ki tudja, hol lennék én. Megérdemli, hogy ő is tudja az igazat.

Egy ideig farkasszemet nézett Ingriddel, ellenállt a nő pillantásának, amely mintha lyukat égetett volna a szemeibe. Végül Ingrid feladta.

 - Nem bánom! – mondta. - De Jeremy-nek meg kell ígérnie, hogy nem mondja el senkinek, amit most hallani fog.

Jeremy bólintott, bár nem értette, mire jó ez a titkolózás.

 - Rendben. Hallgatni fogok.

Ingrid elkapta a szemeit a fiúról, és többé tudomást sem vett róla. Rose arcát fürkészte bizonytalan pillantással. A lány látta, hogy a nő határozottsága megingott.

 - Nos, az a helyzet, hogy ez az egész... nagyon bonyolult – mondta Ingrid. - Ezt anyádnak kellett volna elmondania, de mivel ő nincs itt, rám hárul a feladat.  Ez most irtózatos baromságnak fog tűnni, de végig kell hallgatnod. Tudnod kell, hogy csakis a színtiszta igazságot fogod tőlem hallani...

A nő bocsánatkérő, szinte anyáskodó arckifejezést vett fel.

 - Rose, te más vagy, mint a többi ember... És nem csak a viselkedésedre és a gyerekkorodra gondolok... Az őseidtől súlyos örökséget kaptál. Mágiát... – mondta kedves, de mégis jéghideg hangon.

Rose-zal megfordult a világ.

- Tessék? - kérdezte hitetlenül. Ez az egész olyan nevetséges volt, olyan valószerűtlen. Ki akarta nevetni Ingrid elméletét, meg akarta vetni, de valahol legbelül, a csontjaiban érezte, hogy ez az igazság.  A tudata alatt kezdett megfogalmazódni egy gondolat, amelyet pár másodperc múlva meghallott Ingridtől.

 - Igen. Az őseid boszorkányok voltak. Csakúgy, mint én. És mint te.